*

olyan sírhatnékom van. nincs jó
kedvem. de különösképpen rossz sincsen. olyan lágyan csöppennének ki belőlem a
fájdalom szomorú érzései, mint ahogyan az eső esik most. lassan. lágyan.
gyengéden. és mégis erősen, csak, hogy tudjam, csak, hogy érezzem, hogy valami
nem jó, valami nem kerek, valami nem egész.

nem vagyok jól. nagyon régen
nem éreztem ilyen rosszul magam. most megint az írásba menekülnék. vagy egy
telefonba. hozzá. vagy neki. érte.

néha annyira nem értem magam. talán
csak a fáradtság. talán a sok minden, ami a fejemben zúg, és nem hagy nyugodni.
talán minden. s talán semmi.

erőltetném a gondolatokat, a jó érzést
magamban, s talán benned is...de nem megy,... most nincs kedvem gondolkozni.
mint az esőcseppek. nem gondolkoznak, hogy hová essenek. csak hullanak alá, és
ha épp egy esernyő felfogja őket, akkor lassan csúszva lefelé, irányt
változtatva érnek földet.

most jó lenne egy esernyő az életemben. aki
kicsit megfogja a csúszásom, egy kicsit lassít rajtam, egy kicsit megsímogat
esés közben.

most Rá gondolok, Rá, akivel már annyi mindent megéltem.
átéltem. az én esernyőmre.

de jó lenne, ha itt lenne most mellettem.